Jenő úr kalandjai 1 rész
Erdős Sándor: Jenő úr kalandjai
Jenő
úr vidéken
A vonatról leszállva Jenő úr tanácstalanul nézett
körül Tuskóvégfalva nagyvárosinak cseppet sem mondható vasútállomásán. A
hatvanas évek ízlésvilágát tükröző állomásépület állapota Jenő úr szerint nem
állt volna ellent egy kisebb szélnek sem.
Főnöke határozott utasítására utazott vidékre és ez
tűnt eddigi élete nagy kalandja, ugyanis Jenő úr élete eddigi ötven évében
egyszer sem hagyta el a főváros olyan megszokott világát.
Most viszont, mintha egy idegen bolygóra csöppent
volna. Idegen, ismeretlen világba, ahol elveszettnek érezte magát. Cikket
kellett írnia a vidéki élet szépségeiről, neki, aki még a külvárosban sem járt
soha. Ez a feladat egyféle vizsga volt a szakmai tudását illetően.- Puff neki –
gondolta – ennyit a szakmai előmenetelről.
Merengéséből egy csoda összefogta zöld Lada őrjöngő
hangja riasztotta fel
-Maga az úri nép? – kérdezte egy borízű hang és
tulajdonosa egy kopasz, pirospozsgás negyvenes fickó integetett felé.
-Én lennék, talán. – mondta csendesen Jenő úr.
-Akkor jöjjön, mert még kikelnek a tojásai – nevetett
olcsó viccén a jövevény.
- Dezső vagyok a jobbikból – nyújtotta kezét Jenő úr
felé az autó ablakán keresztűl.
- Na, pattanjon be – böffentette, miután lepacaiztak egymással.
Jenő úr beszállt a fickó mellé, akit a főnöke vezényelt mellé idegenvezetőül ,az felé fordult és megkérdezte:
-Hová vigyem?
-A kávéházba legyen szíves – mondta Jenő úr és egy
csésze illatozó kávé jelent meg lelki szemei előtt.
-Hová?
-A kávéházba – nézett értetlenkedve Jenő úr a
bennszülöttre – ahol kávét lehet inni.
-Akkor, meg miért nem azt mondta, hogy az ivóba? –
Dörmögte Dezső és a gázra lépett.
Marsi tájakat idéző terepen kacsáztak át, míg fel nem
tűnt előttük pár ház a puszta közepén.
-Az ott Tuskóvégfalva – mutatott Dezső a házak felé
olyan diadalittas arccal, mintha legalábbis Las Vegas lenne előttük.
A faluba beérve egy kopottas épület előtt álltak meg,
melynek homlokzatára a nagyívű „Nyugdíj újraelosztó” feliratú tábla hirdette az
épület rendeltetését.
-A kávéház – röhögött fel Dezső.
Jenő úr kissé ijedten közelített az ivó felé, mert nem
túl bizalomgerjesztő fickók ácsorogtak pohárral a kezükben az ajtó mellett.
Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor Dezső mindegyikkel lekezezve frankó
krapekként bemutatta nekik.
Az ivóba belépve kissé visszahőkölt Jenő úr. Mintha az
őszi Albionba lépett volna, csak itt nem a köd, hanem a füst tette rövid hatótávolságúvá
a szemét. Kicsit köhögött, majd fuldokolt, de azért tartotta magát. Mikor kissé
észhez tért az első sokkból körülnézett. Sivár berendezést látott, néhány
asztal és egy hatalmas pult volt az összes dísze a légypiszkos lambériával
burkolt teremnek.
Erős tüdővel megáldott hölgyemény terpeszkedett a pult
mögött, világbajnok dekoltázzsal.
-Csákány Rozi – köszönt rá harsányan Dezső.
-Anyád – mondta a hölgy mosollyal az arcán.
-Ez az úr itt firkász – mutatott Jenő úrra az
idegenvezetője.
-Kit érdekel? – válaszolta Rozi és egy zsíros ronggyal
törölgetni kezdett egy csorba poharat.
-Na, jöjjön, igyunk – vágta hatba Jenő urat Dezső –
Inni kell, bár van egy kis mellékhatása is. Én például most negyven éves
vagyok, de csak az első tizennyolcra emlékszem – röhögött fel.
Hogy lesz ebből cikk? –gondolta Jenő úr és apatikusan
követte a feledékeny Dezsőt a pulthoz.
-Mit adhatok? – kérdezte Rozi Dezsőt.
-A szokásosat. Két deci vöröset hígítva.
A hölgyemény kiöntött két deci vörösbort egy korsóba,
ráöntött három deci pálinkát és Dezső elé lökte.
-Magának? – nézett az elképedt Jenő úrra, aki válasz
helyett Dezsőhöz makogott.
-Alkoholt iszik, mikor vezet? –kérdezte –elveszik a
jogosítványát a rendőrök – nem mintha Dezső jogosítványának megléte miatt
aggódott volna, sokkal inkább önmaga épségéért aggódott.
-Mimet? Az sohasem volt. – röhögött Dezső.
-Mit adhatok,? – emelte meg a hangját a kissé
enerváltnak tűnő Rozi Jenő úrra nézve.
Körbe járatta a tekintetét Jenő úr a söntés falán az
ár listát keresve, mert érdekelte volna, hogy milyen kávékülönlegességekkel
szolgálhat a hely. Nagyméretű sárguló papírlapon a hely specialitását hirdették
„Három kis hölgy hat csöcs, száz forint a nagyfröccs” felirattal.
-Kávé milyen fajta van? Kérdezte.
-Fekete és hideg, tegnapelőtt főztem – válaszolta
Rozi.
-Köszönöm, ma kihagyom. Inkább vizet kérnék szépen.
-A fürdésnek még nincs itt az ideje. –mondta erre
vérkomolyan Dezső.
-Inni szeretném.
-Na, ilyen marhaságot még nem hallottam, mióta
kilyukadt a hátsóm –röhögött Dezső. –Na, menjünk, megmutatom magának a vidéki
élet igazi szépségeit. Eszünk, iszunk kedvünkre.
Jenő úr csüggedten és rettegve követte a kissé
imbolygó, de jóindulatúan mosolygó Dezsőt. Röpke öt perc múlva már egy tágas
udvarú Kádárkocka előtt fékezett vendéglátója és körbemutatott.
-A birtokom. Jöjjön, megmutatom, hogy is élünk mi itt
vidéken.
A ház melletti sártócsákat kerülgetve a hátsó udvarra
értek, ahol pár búsuló kacsa csipkedte a néhol előbújó fűszálakat.
-Most megkapunk egyet, azután megsütjük – mondta
Dezső.
-Jézusom, most életellenes tevékenységre buzdít?
Kérdezte ijedten Jenő úr. Megöljük és megfosztjuk tollas ékétől a jószágot?
-Nem, majd megkérem, hogy vetkőzzön le – röhögött
Dezső.
Jenő úr lelkivilágának ez már sok volt. Ott hagyta
elképedt vendéglátóját egy viszláttal, elgondolkodva távozott. Gyalog indult
a vasútállomás felé vezető úton, gyakran törölgetve homlokát.
Na ebből sem lesz cikk – ez járt a fejében mikor
távozó alakja a házak mögé veszett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése