Az erdei kunyhó

Erdős Sándor: Az erdei kunyhó

 

Fagy repeszti szét a csendet

szürke égből hull a hó,

tűz táncát őrzi kebelén

sárgán fénylő kandalló.

 

Rönkből ácsolt faházikó

rekeszti ki a telet,

oltalmazó halk szavával

csitítja le a szelet.

 

Öregember tipeg-topog

fából ácsolt konyhában,

frissen szedett fenyőtüske

melegszik egy kannában.

 

Beköszön a büszke erdő

örül, hogy újra látja,

hosszú-hosszú évek óta

az egyetlen barátja.

 

Elvonultan, csendesen él

nem számolva éveket,

borús magány az ő társa,

amit annyira szeret.

 

Látogató toppan most be

csodálkozva néz reá,

megfordult az ősi csoda

valóság vált álommá.

 

Lázas ködbe burkolódzva

kísértet áll előtte,

rég elveszett felesége

valaha őt szerette.

 

Odakapja gyors hirtelen

olvadt szívére kezét,

mosollyal a ráncos arcán

végleg lehunyta szemét.

 

Egyedül maradt a kis ház

tűz kúszik fel a falán,

magány otthona emlékét

olvadt hó őrzi csupán.