Elmúlás

 

Erdős Sándor

Elmúlás

Lassan szürkül. A nap a látóhatár alá bukik egy utolsó fénysugárral búcsúzva a mai naptól.

Fázósan húzom össze magamon a kardigánt. Elmúltak a selymes nyári esték, hűvös őszi szél kergeti a sárga leveleket az út szélén. Megszaporázom a lépteim, hogy gyorsabban hazaérjek. Nem érzem magam túl komfortosan.

Az elmúlás gondolata nem csak a kezdődő sötétség és a kellemetlen idő miatt fészkelődik a tudatalattimban. Egy elpusztult kutya fekszik az út mellett egy kidőlt fa társaságában. Micsoda mementója az elmúlásnak.

Kellemetlen látvány. Sajnos az emberek többsége minden részvét nélkül megy el egy ilyen mindennapinak mondható, de mégsem mindennapi látvány mellett.

Egy gondolatcunamit indít meg bennem ez a véglegességet szimbolizáló kép. A kidőlt fa valaha életerőtől duzzadó fenséges látványt nyújtott, árnyat adott tűző napon a kitikkadt vándornak.

A kutyát talán vágyódva, szeretettel várja haza könnyes szemű kis gazdája. Most mind a kettő, szinte egymást átölelve fekszik az út mellett. Nincs senki, aki a vég kezdetét tisztességgel asszisztálna végig.

Megállok, és a kardigánt levéve az elhullott ebet belecsomagolom, a fa előtt fejet hajtok megköszönve az eddigi szolgálatait.

Lassan gondolataimba merülve indulok hazafelé, ölemben az elhullott állat tetemével.

Már nem fázom. Már nem zavar a hűvös őszi szél sem….