VINNEBÉGO ÉS AZ ÁRNYAK VIGVAMJÁBÓL VISSZAHOZOTT LÁNY
HŐSÖKRŐL, ISTENEKRŐL
VINNEBÉGO ÉS AZ ÁRNYAK VIGVAMJÁBÓL
VISSZAHOZOTT LÁNY
Amerre a nap lenyugszik, minden bús és szomorú, amerre a nap lenyugszik, az utak az
elmúlás és a halál felé vezetnek. Ahol a nap kel, ott serken az élet, abban az irányban, kelet
felé volt az a sziget, ahol Vinnebégo élt. Mert sok-sok emberöltővel azután, hogy eltűnt a föld
színéről, Vinnebégo élt, azon a tájon élt, ahol a nap kél. Vinnebégo nem pusztulhatott el,
manido volt, nem fogott rajta a rontás, de már nem járkálhatott kedvére a világban, egy
szigeten húzódott meg, hogy ott is marad a világ végezetéig.
Messze a szigettől élt egy ember. Volt ennek az embernek egy lánya, akit apja mindenekfelett
szeretett. Egy napon meghalt a szeretett lány. Az apa nem akart, nem is tudott élni leánya
nélkül, s barátainak egyre mondogatta, mennyire szeretne elmenni az árnyak honába, hogy ott
viszontláthassa egyetlen leányát. A barátai azt mondották neki, hogy az árnyak honába csak
akkor juthat el, ha előbb elmegy Vinnebégóhoz, rajta kívül senki sem tudja, merre vezet oda
az út. Öt barátja meg egy nagy gyógyító-varázsló meg is ígérte neki, hogy vele tartanak, ha
Vinnebégótól megtudja, merre vezet az út az árnyak közé.
Együttesen addig-addig kérlelték, kérdezgették az eltávozottak szellemeit, míg végül választ
kaptak, s megtudták, hogy hol találnak rá Vinnebégóra. Elindultak, s addig mentek, míg a
Nagy Tóhoz nem értek. A Nagy Tavon, a szigeten, rátaláltak Vinnebégóra.
Vinnebégo túlságosan öreg volt már, hogysem útnak indulhatott volna velük. A fején
hatalmas cédrus nőtt, a cédrus gyökerei palástként borultak vállára, hátára, mögötte pedig
nagy, kerek kő fehérlett. Az egyik vándornak, aki megkérdezte, lehetne-e hozzá hasonlóan ő
maga is örök életű, Vinnebégo így felelt:
- Nem, időd ki van szabva, annál tovább nem élhetsz. Csak a kő örök életű.
- Akkor én kővé változom - mondta a vándor.
Kővé változott, s Vinnebégóval maradt az idők végezetéig.
Most már csak hatan voltak, hatan akartak eljutni az árnyak honába. Vinnebégo
mindegyiküknek adott egy-egy kígyóűző láncot, s meghagyta, nehogy egy pillanatra is
megváljanak tőle. Aztán így beszélt hozzájuk:
- Négy napot és négy éjszakát tölthettek az árnyak honában. Nappal nem láthatjátok a
szellemeket, de éjszaka valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban. Lépjetek be közibük
nyugodtan, s üljetek le.
Aztán az apához intézte szavait:
- Leányod az árnyak között van. Addig keresd, míg valamennyien ott táncolnak a nagy
vigvamban. Valamelyik éjszaka a lányod is elmegy a táncba. Vigyél magaddal egy zsákot, s
ha meglátod, ragadd meg, tedd bele a zsákba, csak így tudod elhozni onnan.
A gyógyító varázsló, az apa és megmaradt négy társuk megfogadták Vinnebégo szavát.
Elmentek az árnyak honába, beléptek a nagy vigvamba, leültek, s nyugodtan nézték a
szellemek táncát. Nem is esett semmi bajuk a második napig. A második napon azonban az
egyik vándor kíváncsi lett, hogy vajon mi történhetik, ha leveszi nyakából a kígyóűző láncot.
Levette, s azon nyomban szellemmé lett ő maga is.
Most már csak öten voltak, öten mentek el éjszakánként a nagy vigvamba, hogy nézzék a
szellemek táncát.
A negyedik éjszaka, hajnaltájt a lány is belépett a nagy vigvamba. Ingét a fejére borította, de
az apja így is megismerte, s mikor a közelébe került, megragadta, s a barátai segítségével
beletette a zsákba. Aztán valamennyien visszamentek Vinnebégóhoz, hogy megkérdezzék
tőle, miként vihetik vissza a lányt a földre az élők közé. Vinnebégo azt mondta nekik,
induljanak el, s mikor leszáll az éjszaka, álljanak meg, a zsákot kössék erősen egy fához, s
ettől a fától olyan messze pihenjenek meg, ameddig a hang elhallatszik. Így is történt, de
sokszor kelt föl és sokszor nyugodott le a nap, mire hazaértek.
Vinnebégo tanácsait követték ezután is, és ahogy ő meghagyta, az apa szép hajlékot épített, a
szép hajlékban cédruságakból rakott fekhelyre tette leányát, akit hazahozott az árnyak
honából. És ahogy Vinnebégo meghagyta, mindent némán csinált, nem jajveszékelt, nem hullt
a könnye. Mikor munkáját elvégezte, leült a kunyhó ajtaja elé. Egyszer csak a lánya hangját
hallotta:
- Gyere be, apám, engedj ki a zsákból!
Az apa bement a kunyhóba, kinyitotta a zsák száját, kisegítette belőle a lányát, de mint ahogy
néma volt a bánata, néma maradt az öröme is. Vinnebégo megtiltotta a hangos örvendezést,
így az apa szó nélkül nézte új életre támadt leányát, akit ő hozott vissza az árnyak
birodalmából.
A teljes kötet elérhető a google könyvek kínálatában itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése