Lekéstem a buszt

Dobogó szívvel lépek le a Buszváró peronjáról és elindulok a folyó felé. Nem régen helyezkedtem el a munkahelyemen és képes voltam elaludni. A Busz persze elment már.

Lelki szemeim előtt már le is pereg, ahogy a főnököm az az arrogáns némber rám ripakodik.

-Ki van rúgva, maga tehetetlen szotty!-Vöröslő arcát eltorzítja a düh. –takarodjon a szemem elől!

Meggyorsítom a lépteim, ahogy ez a látomás átfut az agyam már úgyis zaklatott tekervényein.

Stoppolással nem is próbálkozom. Itt az Isten háta mögötti kis zsákfaluban még mindig felkiáltanak az utca porától szutykos pulyák.-Autó!-Autó! Ha néha-néha erre jár egy – egy.

Szegény falu, szegény emberekkel tömve. Munka sehol. Szerencsésnek érezhetem magam, hogy én dolgozó ember lettem. Igazi híresség a faluban!

Most meg. -Na szedd a lábad !-nógatom magam, bár esélytelen vállalkozás gyalog húsz kilométert megtenni a városig egy óra alatt.

Már a töltésen kaptatok fel, mikor Józsi bátyámat veszem észre a töltés tetején.-Adj Isten Jóska bátyám!-üdvözlöm az öreget. Őt tartják, a falu bolondjának ki cél nélkül kóborol egész nap.

-Szervusz, Sándor.-köszön és hamiskásan csillogó ráncok keresztezte szemével rám sandít.

-Jösztél nézni a békák reggeli örömtáncát, amit a pirkadatnak adnak?-kérdi somolyogva.

-Hagyja már kend a tréfát nagy bajban vagyok.-válaszoltam ingerülten.

-Oszt mi nagy a baj? Leszakadt a pitvarajtó oszt kiszaladt rajt a tej? Tolja fel a kalapját a feje búbjára az öreg.

-Ne viccűjjön velem mán Józsi bácsi.-mondtam és már indultam volna is tovább sietve.

-Mond már gyerek mi a baj?-kérdezte és az utamba állt. Tudott, mert nagydarab egészséges ember volt.

-Lekéstem a buszt.-mondtam neki szégyenkezve.-elkések a munkából és kipenderítenek. Nem lesz munka, nem lesz pénz sem.-Mondtam és ismét indultam volna tovább.

-Aha.-Mondta-Ez a baj? Fiam az a baj, ha nem kel fel a nap. Az a baj, ha nem szül az asszony. Az a baj ha beteg lészel.Ez egy probléma, amit meg kel oldani.-mondta.

-Azt tenném. Sietek.-válaszoltam türelmetlenül.

-Gyalog?-böffentette-Ebédezni odaérsz.-erre megfordult és a vízpart felé indulva faképnél hagyott.

Néztem utána és azon gondolkodtam, hogy tényleg bolond-e az öreg vagy csak másként látja a világot, mint én. Másként számolja az időt. Más dolgokat tart fontosnak.

Elindultam a töltésen a város felé. A reggeli derengésen át felsejlett a templom tornya.

Emlékek tolultak fel bennem a gyerekkoromból. Itt futkostunk egész nap mezítláb a kavicsokon és szőttük az álmaink halóját.

Űrhajós, hajóskapitány leszek. Mondtuk egymásnak és hittünk is benne, hogy így lesz.

Hősök váltak ezekből a szutykos kis lurkókból? Nem. Szegény a létezésért küzdő testekké váltak. Mi veszett el, Mi hiányzott?

Nekem vajon mi hiányzik? Mi hajt, előre mivé válok? Lett munkám, de a jövőkép félelemmel tölt el. Olvastam valaha egy könyvet, már nem emlékszem melyik népről.-A falusi iskola tanítója nekünk, gyerekeknek Juli néni, másnak Juliska adta a kezembe.

Azok az emberek beletörődtek a létük kerete szabta határok sérthetetlenségébe. A hitük segítette a életük elviselését. Engem mi segít? Már nincs hitem sem. Elveszett.

Kissé lelassította a lépteimet a sok feltoluló emlék. Már Józsi bátyám körvonala is eltűnt a párában. Mint a múlt szelleme olybá tűnt az alakjának emléke.

Itt születtem és valószínűleg itt is ér a kaszás csontkeze. Mint anyám ölében úgy éreztem magam ebben a kis faluban, melynek meghittségét magam mögött akarom hagyni.

Itt hagyni a kényelmes punnyadtságot egy számomra ismeretlen vad világ sodrásáért.

-Azok az idegen népek-dörmögtem a bajuszom alatt-Nekik van igazuk. Viszont van erős hitük

hogy tett telenséggé tudják váltani.

Elnéztem a folyó párában úszó tükrét, azután mélyen a gondolataimba merülve elindultam. Elindultam hazafelé.